Mert ha este hat perccel nyolc után rád jön az őrület, hogy neked ma ki kell szabadulni innen és emberekkel csinálni valamit, akkor az ma már nem tartozik a lehetetlen feladatok halmazába. Nem kell telefonálni senkinek (azért én megpróbáltam, de a harmadik meddő próbálkozás után feladtam), twitteren megosztod a világgal, hogy mi a szíved vágya, néhány csirippel és olyan 20 perccel később pedig már neki is vághatsz az éjszakának, ilyen egyszerű az egész, valaki mindig ráér.
A helyen voltál már, csak éppen totál más irányból, de nem baj, mert a mobilos Google Maps a modern kor tévedhetetlen iránytűje és Ariadné fonala is egyben, és egyáltalán nem okoz gondot belőni neki, hogy te hol vagy kerek e világon, vagy hová szeretnél menni. A végén persze kiderül, hogy nincs is rá szükség, de azért jó, hogy végig ott feszült a láthatatlan biztonsági háló.
De megérkezünk, persze beszalad egyből a Foursquare csekkin, átvesszük az asztalt, elkezdenek lepotyogni a golyók a lyukakba. Fénykép is van, rá is gyújtunk, kijön az első Kuba Libre, amit nem ma kellett volna kipróbálni, de oda se neki. Hála a csodálatos technológiának és a ustreamnek, aki ha valaki netán ezúttal kimaradt, nem maradt le, legalábbis nem szükségszerűen. Hovatovább ugyanúgy fulladozhat a röhögéstől, amikor (07:30-nál) szabályosan a lyukba sikerül eltenni a fehér golyót, kezdésből. Hupszi. Ez van, majd máskor. A következő azért jobban sikerül.
A végén még sikerül nyerni is párat, búcsúzkodás, jóbulivolt, majdmáskoris, ittabusz. És az utolsó, tökéletes pillanat, amikor az alagútból kilépve rágyújtás után bedugod a fülhallgatót a telefonba, és a gép tudja mit akarsz, semmit nem kell megnyomni, egyből rázendít a Wolfmother, ott, ahol abbahagytam.
Mert 2011-ben már a technológia szolgál téged, nem te őt.