Aki olvasgatja néha a blogot, annak nem különösebb titok, hogy egy HTC Desire tulaja vagyok már egészen rég óta. Anno a vásárlás előtti nagy dilemma nálam nem az iPhone vs. android volt, hanem a Desire vs. Nexus One. Elég sokat agyaltam rajta, és végül a fizikai gombok + a Sense UI hatására a Desire mellett döntöttem.

Azóta a Sense UI már persze a múlté, a Desire először csak egy apró, óvatos rootot kapott, aztán egy szép napon alátoltam egy MIUI-AU ROMot, és többet nem is igazán néztem vissza. Azóta egyébként meglepően sokat szórakozom a custom ROMokkal, kipróbáltam a Gingerbread alapú fejlesztéseket is, pofásak (a screen on/off animáció beszarás. Tök apró dolog, de nekem nagyon bejött!), de tényleges használatra még alkalmatlanok szerintem, majd ha a Nexus One kap rendes OTA Gingerbreadet, akkor gondolom sokat fog javulni a teljesítményük.

Kicsit elkalandoztam mindenfelé, szóval. A poszt apropója, hogy ma szembejött velem egy Nexus One a buszon. Konkrétan mellettem állt a srác, az én kezemben a Desire, az övében a Nexus, és kicsit olyan furcsa érzés lengte át az egész utazást. Kicsit olyan volt, mintha egy rég látott ikertestvér ülne le mellém teljesen váratlanul. Sőt, inkább mintha a Nexus a Desire nővére lenne, és egyszerűen tudná, hogy én inkább a fiatalabb hugicát választottam. Éreztem valami furcsa kapcsolatszerű valamit, ami annak fényében különösen vicces, hogy álltam már máskor, máshol Desire tulajok mellett is a buszon, vonaton, metrón, és egy gyors félmosolyon kívül abszolút semmi reakciót nem váltott ki belőlem a dolog. Néha még annyit se.

Úgy tűnik,  van valami a Nexus One-ban, ami még mindig meg tud érinteni kicsit. Talán a design, talán a név, talán jelenség. De az is lehet, hogy mindhárom egyszerre.